Mindannyian ismerjük Kazinczy Ferenc nevét, és a nyelvújítás fogalma is ismerősen cseng, de előfordulhat, hogy az ezzel kapcsolatos információink az idő múltával kissé hiányosak lettek. Elevenítsük fel együtt azt a magyarok számára meghatározó időszakot!

Kazinczy Ferenc kalandos élete

Kazinczy Ferenc 1759-ben nemesi családban született. Sárospatakon filozófiát, jogot, teológiát hallgatott, majd joggyakornokként dolgozott. 1784-ben a miskolci szabadkőműves páholy tagja lett Orpheus álnéven, majd Kassán tíz vármegye iskoláinak felügyelőjévé vált.

1788-ban Batsányi Jánossal és Baróti Szabó Dáviddal együtt megindította az első magyar folyóiratot, a Magyar Museumot, de sajnálatos módon már a kezdetekbn viták keletkeztek Kazinczy és Batsányi közt, ezért Kazinczy végül úgy döntött, hogy távozik a laptól, és két év múlva önálló lapot indított, amelynek az Orpheus nevet adta.

1794-ben belépett a Reformátorok Titkos Társasága nevű titkos szabadkőműves páholyba, ám még ugyanabban az évben letartóztatták, és először halálra és jószágvesztésre, majd bizonytalan idejű fogságra ítélték. Hat és fél évig raboskodott különböző börtönökben, ami idő alatt tanult, írt és fordított, végül 1801-ben szabadult.

1804-ben feleségül vette a nála húsz évvel fiatalabb Török Sophie-t, és Zemplén megye levéltárosa lett. 1828-ban Pestre utazott az Akadémia előkészítése ügyében, de nem kapta meg a titkári állást., két évvel később azonban az Akadémia tagjává választották.

1831-ben a kolerajárvány egyik áldozataként halt meg, Széphalmi házának kertjében temették el.

A magyar nyelvújítás korszaka

A nyelvújítás a nyelvfejlesztés egyik fajtája, amelynek során tudatos és tömeges változtatásokat hajtanak végre egy nyelvben. A nyelvújítás elsősorban nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tevékenysége, célja a szókincs bővítése, az idegen szavak helyettesítése, a stílusújítás és az egységes nyelv megteremtése. A nyelvújítás legfontosabb eszközei az egyszerűsítés és az új szavak létrehozása, illetve hatással lehet még a nyelv fejlődésére valamely nyelvhez való visszatérés igénye is.

A magyar művelődés történetében általában azt a néhány évtizedre (1790–1820) kibontakozó mozgalmat értik magyar nyelvújítás alatt, amelyben a magyar nyelvről vallott nézetek ütközése helyettesítette a nem engedélyezett politikai küzdelmeket. Azonban a tényleges nyelvújító mozgalom valójában mintegy száz esztendeig, Bessenyei György fellépésétől (az 1770-es évektől) egészen a Magyar Nyelvőr megjelenéséig (1872) tartott.

A magyar nyelv fejlődésének üteme a XVII. század második felében lelassult, 1711 után csökkent a magyar művelődés központjainak hatóereje, az anyanyelv használata visszaszorult, a közéletben, a tudományban sokkal inkább előtérbe került a német, latin hatás.

Nyelvújításunk sajátos vonása, hogy szorosan kapcsolódott a politikához, és kezdettől fogva a feudalizmus elleni harc egyik formája volt. Hamar központi kérdéssé vált lett a nyelv jogainak helyreállítása, államnyelvvé tétele, egyenjogúságának biztosítása a művelődésben és a közéletben.

Legalább ilyen fontos feladat volt a magyar nyelvet megtisztítani az idegen hatásoktól, gazdagítani a szókincsét a korban növekvő új fogalmak megnevezésével, illetve biztosítani sokszínűégét.

Az 1772-vel kezdődő időszak az egyenjogúsítás és a fejlesztés sikeres megvalósítása révén kiemelkedően fontos volt. Felismerték, hogy az anyanyelv a nemzeti felemelkedés és megmaradás legfőbb záloga.

Országos érdeklődést biztosított a nyelvnek, nyelvfejlesztő társaságok, irodalmi szalonok jöttek létre, folyóiratok, napilapok jelentek meg, melyek az új szavakat terjesztették, hirtelen fejlődésnek indult a magyar színjátszás, megnőtt a könyvkiadások száma, de igazából Pest lett az új folyamatok központja. Észrevehetően több szótár, szójegyzék, nyelvtudományi vitairat jelent meg, mint azelőtt bármikor, valamint felélénkültek a tudományos viták is.
A legjelentősebb eredményt a Kazinczy vezette nyelvújítási harc érte el a XIX.század első két évtizedében. A nyelvvel, irodalommal foglalkozók táborán belül valóságos háború dúlt a hagyományőrzők(ortológusok) és a nyelvújítók(neológusok) között.

1832-ben az első magyar helyesírási szabályzat bizonyítja a nyelvészet és az irodalom szoros kapcsolatát. Bessenyei: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Ebben a korszakban formálódott ki véglegesen az egységes magyar irodalmi nyelv, jött létre a művelt köznyelv. A nyelvújítással együtt járt a stílusújítás is. Megújult a szépirodalom, a társalgás, a tudomány stílusa és kifejlődött a publicisztikai stílus. A nyelvvel és a stílussal való tudatos, sőt programszerű törődés hagyományként élt tovább. A szókincs-gyarapítási törekvések is tovább hatnak.

1872-ben a Magyar Nyelvőr megjelenésével tulajdonképpen lezárult a nyelvújítás folyamata.