Álltak már tanácstalanul egy hipermarket boros részlege előtt és kérdezték maguktól, melyik palackot is kellene leemelni? A marketingesek -érthető módon- a címkére esküsznek: az lesz a nyerő, amelyik odavonzza a tekintetünket. Ez működik is a “laikus” vásárló esetében, s akkor, ha nincsenek ismereteink a borokról. Az ügy azonban lényegesen bonyolultabb ennél.

Ha évtizedek óta működő francia, német, olasz, spanyol pincészetek palackjait látjuk, általában semmi izgalmat nem okoznak a címkék: a fogyasztók ismerik őket és boraikat, eladási gondjaik nincsenek. Még csak tetszetősnek sem kell lenniük. Mögöttük azonban nagy a tülekedés…

A boros címkéknek vannak törvényben szabályozott, kötelező elemei: alkoholtartalom, az édesség szerinti besorolás (száraz, félszáraz vagy éppen édes), a termelő neve, hol és ki palackozta, tartalmaz-e allergén anyagokat stb.

Fotó: http://www.nucerialab.com/

Kötelező elem továbbá a bor származásának, eredetének megjelölése is. Fontos információ a borértő közönségnek. De mit is jelent ez? Franciaországban, Itáliában, Spanyolországban pl. általában nem az a fontos, hogy a bor milyen szőlőfajtákból készül, hanem az, hogy honnan származik. Érthető, hiszen itt az elmúlt évtizedek, sőt, évszázadok alatt kialakult, hogy mik a főbb szőlőfajták, így inkább a belőlük készülő borok stílusa, egyedisége vált fontossá: ha pl. Burgundiában járunk, mindenki tudja, hogy a fehér bor chardonnay-ból, a vörös pedig pinot noirból készül. A bordeaux-i vörösborokhoz pedig merlot-t, cabernet sauvignont, cabernet franc-t használnak általában. Így volt ez régen Magyarországon is: ha Hamvas Bélát, Márait olvasunk, feltűnhet, hogy az emberek csopakit, tokajit, badacsonyit, sas-hegyit ittak, hiszen mindenütt vegyes ültetvények voltak, azaz a bor több szőlőfajta levét tartalmazta. Ezzel ellentétben Németországban, Ausztriában pl. ősidők óta, rajnai rizlinget, dornfeldert,  kékfrankost, zöld veltelinit palackoztak. Ezért a szőlőfajta a címkéken is megjelent, sőt, a legfontosabb infó!

A 2009 augusztusa óta érvényes európai uniós szabályok jelentős változásokat hoztak a borok címkézésében is. Már nincs asztali bor, tájbor is alig. Azóta az a lényeg, hogy a bor köthető-e egy adott területhez, borvidékhez, borrégióhoz, körzethez.

FN, azaz földrajzi jelzés nélküli borok: vannak borok, amelyen nem képviselnek egy borvidéket. Bár ismerjük a termelőjét, aki egy adott borvidéken tevékenykedik, az FN jelzésű bor azonban valamilyen szempontból nem felel meg a szabályoknak, így a borvidék neve nem szerepelhet a palackon. A borász vagy nem tudja vagy nem akarja azokat betartani, így önmaga “minősíti le” saját termékét. Figyelem! Az FN bor nem szitokszó. Pár évtizede a ma igencsak sztárolt szuper toszkánok (Ornellaia, Masetto és társai) csak az asztali bor kategóriába fértek be!

Még akár néhány éve is roskadoztak a boltok polcai a tájboroktól. Rossz nyelvek szerint e kategóriát a franciák azért találták ki, hogy az ország déli szegletében termett tengernyi nedűt ne asztali borként, fillérekért kelljen eladniuk…E nevet az OFJ, azaz oltalom alatt álló földrajzi jelzéssel ellátott borászati termékek jelölés váltotta fel az új szabályozásban. Ilyenkor néhány nagyobb földrajzi egység nevét találhatjuk a címkén (Dunántúli, Balatoni stb). Itt is érvényes az előző szabály: a szigorúbb elvárásoknak, előírásoknak az adott bor nem akar vagy nem tud megfelelni. Lássunk egy konkrét példát: Árvay János Rátkán, a Tokaji borvidéken tevékenykedő kiváló borász. Ott azonban csak hat szőlőfajta engedélyezett. Ezek között pechjére nem szerepel történetesen sem a chardonnay, sem pedig a sauvignon blanc. A mester pedig e fajtákból is kiváló borokat készit. Így nem marad más, mint hogy e borokat “Zempléni” megjelöléssel hozza forgalomba. Mivel többnyire nem “címkét” szoktunk inni, az emberek igencsak kedvelik e borokat, még ha “papíron” nem is tokajiak…

Ma a borhierarchia csúcsát az OEM, azaz az oltalom alatt álló eredetmegjelöléssel ellátott borászati termékek jelentik. Ezek többnyire egy-egy borvidék nevét viselik, tehát lehet egy bor tokaji, badacsonyi vagy pl. móri. Van néhány olyan bor is e kategóriában, ami egy szűkebb területet jelöl: tihanyi, monori, de ide tartozik pl. a debrői hárslevelű is. A szabályok szigorúbbak, a szőlő nem származhat akárhonnan.

Fontos tehát, hogy ismerjük a megkóstolni kívánt bor eredetét, mert abból – elvben – következtethetünk annak minőségére, karakterére, stílusára. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az értő kóstolást, a jó “iránytűt” a legpontosabb és sok információt tartalmazó címke sem helyettesítheti. És akkor még nem is szóltunk az évjáratok közötti elképesztő eltérésekről. No, majd legközelebb!